MINT PERZSELŐ ZSARÁTNOK


Mint perzselő zsarátnok az éji homályban,
látom arcodon a vágyat éledni bátran,
és feljön a hold, ám szemed tüzében a láng,
jobban süt, mint a legforróbb csillagocskák.
Nem merek rád nézni, oly gyenge a létem,
hogyha nem lennél, most meghalnék erőtlen,
de nem, most valami felemel, érzem az erőt,
deleje szerelmednek hevít, s a szívem belenyög.
Ó egek, mily szép, ha két szív így szeretni kezd,
olyanok lettünk, mint egy tőről szüretelt gerezd.

Mint tű hegye, ha szövetbe hatol, gyorsan tör át,
lelkünkön az egyesülés öröme, nincs erő, se gát,
mi bilincsbe kötné a pillanat kiszabott határait,
úgy ölelünk, úgy szívből mi ketten, lábujjtól vállig
hogy ropognak a csontok és lobog a hajunk szerte,
Ilyen a vérünk, buzog, mint a patak éles kövekre.
Visz a víz, derékig a tiszta erotika sodrásában,
amott meg elpihen boldog medernek tavában,
és csöndes halak keresik a mélység oltalmát,
hol az élet új utakat ígér, mily szép, ha tudnád.

Mint iránytű, ha nem tudod már, hogy merre
mutat irányt a száj a szájon, és egymásnak esve
tartjuk a homlokunkkal, mit kezünk már nem tud,
simogatjuk bőrünkről a fájás emlékét, mi már csak múlt.
De le kell törölni, hogy ennyit késtünk megint,
most kárpótoljon hát a közös öröm, hogy felnyílt
a lezárt örömök ládikája és kiáramlik az igazi láz,
melytől a beteg is lábra áll és vígan gondoláz
az érzelmek Velencéjén, mely annyira csábít,
mint sikátorban integető lány előtt a buja pázsit.





            

Megosztás

Link: